Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. A favágó súlyos problémái Szerda, Új Péter, Népszabadság, 2006. október 11. „A világirodalom legszebb meséit tartalmazza ez a csodás kötet, mely minden gyerek számára élvezetes olvasmány.” Eltávolodnék, bocsesz, az Õszöd-Kossuth tér tengelytõl, illetve mégsem távolodnék olyan nagyon el, mert nem lehet, tudniillik az általános és permanens morális válság - amelybe állítólag Gyurcsány által taszítva vagyunk, bár énnekem úgy tûnik, benne voltunk mi már ebben Gyurcsány elõtt is - egyik jelenségét szeretném leírni itten. Meggyõzõdésem, hogy a magyarságot sújtó morális válság (vö.: turáni átok) nem politikusok hazugságaiból fakad, és pláne nem azokban csúcsosodik ki, már amennyire a morális válság egyáltalán csúcsosodni képes, hanem a népélet szinte valamennyi területén jelen van, és nagyjából úgy írható le, hogy mi, magyarok szeretjük ugyan a világ legokosabb/legszebb/leglegebb népének gondolni magunkat, mi több, jelentõs hagyományaink vannak ebben a legnekgondolásban (éppúgy, mint a környékbeli többi szerencsétlen népnek), de hétköznapi tapasztalatunk éppen az, hogy rengeteg dolog van (sõt: egyre több), amit reménytelenül, megmagyarázhatatlanul és menthetetlenül szarul csinálunk. Politikusok nélkül is. És futballisták nélkül is. Ezért aztán az van, hogy mi, magyarok nem tudjuk hova szervizbe vinni az autónkat, mert a magyar autószerelés morális válsága miatt tízbõl nyolc helyen irtózatosan átvernek. Nem tudunk igazán jót enni, mert a morális válságban lévõ magyar vendéglátásban simán elõfordulhat az, hogy egy drága belvárosi étterem pincére szemrebbenés nélkül megpróbálja elmagyarázni, hogy a kacsamell azért cipõtalpszerû, mert egy kacsamellnek olyannak kell lennie. (Még az is lehet, sõt valószínû, hogy tényleg úgy hiszi a pincér, hogy a kacsamellnek olyannak kell lennie, mert több mint valószínû, hogy még õ maga sem evett soha rendesen elkészített kacsamellet, ahhoz ugyanis valószínûleg legalább Ausztriáig kellett volna mennie.) Szóval lehetne sorolni szépen, a nyolcvanas évek rádiójegyzet-íróinak modorában, hogy mekkora morális válságban van a magyar sütõipar, a tömegközlekedés meg a többi (a magyar újságírás is, persze). Most konkrétan a gyerekirodalom (irodalom - muhaha) morális válságáról lenne szó; ez sem új téma persze, de az a helyzet, hogy saját, külön bejáratú morális válságomban vergõdve másfél éves korba ért, ám morális válságba még szerencsére nem került gyermekemet különbözõ mesékkel, mondókákkal kellene szórakoztatnom, és erre a célra szívesen vennék igénybe külsõ, nyomtatott segítséget, miszerint verses- és meséskönyvekbõl olvasgatnék ezt-azt, ha éppen nem törne ki a sikítófrász, ahányszor beleolvasok egy újabb kiadású gyerekkönyvbe. Tudtam én, persze, évek óta, hogy milyen szövegszörnyeket rejt némelyik kedves kis borító, de még néhány hónapja is a kívülállók nagyvonalú felháborodásával tudtam lapozgatni az egyik morális válságba került babaáruházban a külföldibõl fordított kis verseskönyveket, és megállapítani, hogy gyerekversfordításhoz mostanában már nem szükséges a magyar nyelv középfokú ismerete, a ritmusérzék, a verstani ismeretek vagy a tehetség valami aprócska megnyilvánulása meg direkt kizáró ok. Tehát most mégis ott vagyunk, hogy a gyerek minden kis mondókát, versikét, szövegrészletet egybõl megjegyez, napokig hajtogat, én meg az ideg-összeroppanás szélén túrom az otthon deponálódott könyvállományt (saját beszerzésû, ajándékba kapott és több lépcsõben örökölt tételek vegyesen), hogy találjak néhány, legalább nem felháborító minõségû szöveget. Szerintem egy jogállamban az "A kis dalról Babanyuszi/eszébe jut a nagy ég./Mennyi csillag pislog ott fent!/és kinyitja a szemét" strófát letöltendõ börtönbüntetéssel kellene sújtani, én még huszonhét-nyolc év távolából is roppantul szégyellem a körülbelül hasonló színvonalú, alsó tagozatosként - igaz, tanári fölszólításra - elkövetett verseimet. Gyerekverset írni nehéz dolog, oké, nem születhet mindenki Tamkó Sirató Károlynak. Viszont azt meg tudja magyarázni valaki, hogy újabban miért gondoljuk azt, hogy a gyermekeink valójában elfoglalt, apró menedzserek, akiknek nincs idejük arra, hogy rendes meséket hallgassanak, rövidített meséket kell adagolni nekik, néhány sorban elmesélni a mese lényegét? Ezektõl a meseesszenciáktól vagyok a legjobban kiborulva, hogy egyszerûen képtelenség egy rendes Hófehérke- vagy Jancsi és Juliska-szöveget találni, mert tíz kapható könyvbõl kilenc a mesérõl szóló metamese, nyálas diznirajzokkal. Alighanem egy nyugalmazott rendõrségi szóvivõ is kiakadna azon, ha valaki ilyen szavakkal mesélné el neki a Hófehérkét: "A király rendkívül elfoglalt ember volt, és nem vette észre, hogy szegény gyermeke milyen rossz bánásmódban részesül." Vagy: "Kis erdei állatok kíséretében megközelítette a házat, hogy megtudja, lakik-e benne valaki." Ja, a nála lévõ tizenöt centiméteres pengehosszúságúval elõzetes szóváltást követõen. Vagy (Jancsi és Juliska): "Egy éjjel nem jött álom a favágó szemére, csak a súlyos problémáira tudott gondolni." A könyvet, amelyikbõl idéztem, éppen Magyarország legjobban menõ könyves vállalkozása adta ki, tehát nem arról van szó, hogy egy három forintból gründolt sufnikiadó megkérte a házinéni palotapincsijét, hogy fordítson le egy mesét magyarázó külföldi metamesét. De komolyan nem akadt egyetlen ember, aki legalább alapfokon beszéli a magyart, és legalább annyi köze van az irodalomhoz, hogy tudja, mi a különbség az irodalmi szöveg (mese) és a napilapos modorú tényközlés között? (És most azt az ezerszer lelõtt poént ne vegyük elõ, hogy hogy néznek ki a világirodalom legszebb meséi napilapos stílusban.) Itt széttárja a kezét az ember, nincs mit tenni, a morális válság az morális válság, Gyurcsány Ferenc mondjon le. Új Péter A favágó súlyos problémái, Szerda, Népszabadság, 2006. október 11.